Dobókocka

Ültem a Nyugati mellett, vártam. Ránéztem a telefonomra: 14.53. Nagy sóhaj, percre pontosan egy hete gördült ki a vonat vele... Aztán elindultam, idő volt. És ott állt egy srác, akiről az első érzésem az volt, hogy ismerem. Közelebb mentem, nem úgy tűnt, mintha ismerne, de próba szerencse, életemben először odaléptem egy sráchoz: Bocs, Ákos? Rámnéz, nagy mosoly, nanáhogy. Annyira jó volt látni, még ha csak pár percet is beszéltünk, ott állt velem szemben a srác, akivel anno órákat tudtunk telefonon beszélni, együtt sírtunk és röhögtünk több száz kilométer távolságból. 

Ilyenkor szállsz fel a villamosra fura mosollyal az arcodon, és merengsz el rajta, hogy lehet, hogy tényleg minden okkal történik?

... szeretnék végre egy olyan tipikusan társaságosat, otthonit enni. Házi, kemencében sült kenyeret enyhén pirítva. Hozzá feta sajtot, pestot, és felkarikázott lilahagymát. Hozzá apu által lábosban főzött holland kakaót, szigorúan rendes tejből, nem bolti dobozosból. Aztán valami jó könyvvel és tucatnyi teamécsessel bevackolni a fürdőbe, és elmerülni egy nagy kád habfürdő vízben. Aztán felmenni az ágyamba, amit újra meg kell majd szoknom, és elalvás előtt erősen koncentrálni: 

Jó lesz ez, ki kell egy kicsit szakadni.

Felmentünk hozzá. Ő pakolt, jött-ment, tervezett. Én főzeléket melegítettem, megettük. Ő pakolt tovább, én mosogattam. Ettünk palacsintát. Ő pakolt. Én ültem az ágy szélén, nem akartam végiggondolni, hogy ha ő itt most összepakol, akkor felszáll a vonatra 3-kor, és hazamegy, és holnap kimegy Franciaországba. Adott pár dolgot, legyen nálam, egyem meg, adjam oda a nagymamájának. Kimentünk a Nyugati, alig volt már idő a vonatig. Felszálltam, elmentem vele Zuglóig. Szokásos búcsúszövegek: írj majd, hiányozni fogsz, vigyázz magadra, ne csinálj hülyeséget, érzed jól magad... Minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Zugló, ölelés, puszi, leszállás. Ahogy betont ért a lábam, éreztem: itt van vége, és most hullik darabjaira a világ. 

Van 2 hetem összerakni.

... az elkövetkező egy hétben még valamikor arra ébredni, akár csak éjjel, akár reggeli is, hogy nem egyedül vagyok. Szeretném érezni félálomban, ahogy átölel egy kar, és magához húz. Hallgatni a sötétben a levegővétel hangját, elviselni, hogy a tenyere a hasamon van, néha a keze hozzáér a combjaimhoz. Aztán megfordulni, bevackolni, rátenni a kezem a mellkasára, és úgy visszaaludni, hogy simogatja a karomat. Aztán reggel újra kimondani: hiányozni fogsz. 

Ma kertészes diákkal ingyen mehettünk be, és amúgy is be kellett mennem palántabeszámolni a suliba. Meg hát ez már a 3. évem a suliban, és még egy vásáron sem voltam. Reggel csak átrohantam az egész vásáron, fel a zöldség tanszékre, és 3 óra alatt másodszori nekifutásra sikerült is felismerni, megtanulni a palántákat, és belelkesedni, nekem kell egy fóliasátor, és sárgadinnyét akarok szabadföldön termeszteni! Aztán irány az arborétum! Rengeteg pozsgás, kellően kevés kaja, pár keramikus és terttervezős stand, és rengeteg-rengeteg gyönyörűséges növényke! Kóstoltunk mézeket, lekvárokat, ettünk rétest, ittam köleses sört. És elvásároltam a szombati utazásra szánt pénzemet, de azt hiszem megérte, majd jövő héten elmegyek Egerbe. Vettem a fürdőbe egy Tillandsia usneoidest, annyira kis aranyos és érdekes növény, csak van, és lóg, még föld sem kell neki. Végre, 4-5 év vágyakozás után megleptem magam egy koszorúfutókával, és ha már vásároltam, vettem egy páfrányt is, bár azt még nem tudom, hogy megtartom-e vagy anyuéknál otthon hagyom. 

Összességében remek volt: jó kaják, különleges sörök-borok, rengeteg növény,  és napsütés :)

Cira hetek óta hajtogatja, mondjam el, ami bennem van. De én képtelen vagyok. Kimutatni se igazán szeretem az érzéseimet, beszélni meg határozottan utálok róluk. És amúgy is, min változtatna?! 4 hónap az mindenhogyan 4 hónap. És azt se tudnám, mit mondjak. Szia, fontos vagy, jóval fontosabb, mint akartam, és kibaszottul fogsz hiányozni, ha jövő szombaton kirepülsz, de ez amúgy sem számít semmit. Életemben először próbálok logikusan cselekedni, de belepusztulok. És ha ez így megy tovább rámegy a barátság is. Mert míg eddig csak úgy valahogy mindig kialakult a kölcsönös vonzalom, nem volt semmi hű de hős szerelmes szöveg, most mondani kellene valamit. Mióta megláttam a naptárban, hogy már csak 2 hét, pocsék a hangulatom, esténként kínzom a testem, és semmi másra nem vágyok, csak kegyetlenül szétcsapni magam. És vissza a kör elejére: félek. Magamtól, hogy nem tudom kezelni a helyzetet; hogy ha úgy alakul nem tudok vagy nem is akarok nemet mondani, hogy megcsalom magamat. Múljon már gyorsabban el ez a hátralevő 1 hét, nem akarok több filmen sírni, és órákat filózni a "Mi lenne, ha ..." kezdetű kérdéseken. 

Vissza akarom kapni a cinikus önmagam!

Ez annyira tipikus. Az ember akkor akad ki, veszik el a világban a legjobban, amikor minden barátja, akihez fordulna, hazament hétvégére. Reggel még pont belegondoltam, hogy míg először azért nem jártam haza, mert rövid időt tudtam csak otthon tölteni, ma már kedvem sincs, hiába tölthetnék a 7-ből 4 napot otthon. Aztán a nap folyamán szépen jöttek a hullámok, sírtam, üvöltöttem, kiborultam. Először filmnézés közben kezdetem el sírni, és rájöttem, hogy vagyok annyira szarul, hogy nem megyek el este koncertre. Aztán a telefon, kiakadás, utálom az olyan hívásokat, amikor úgy kezdődnek, hogy valakinek a valamijét fel tudom-e törni. Lementem napozni, cigizni. Még egy hívás. Teljes káosz, ruha fel, irány a zöld híd. Óra, telefon, minden nélkül álltam a hídon, néztem a vizet, és próbáltam nem sírni megint. Este pedig a futás, fáj, húzódik, szúr, nem számít, ilyenkor jó kínozni a testet, amikor az agyat nem érdekli a fájdalom. 

Ilyenkor lenne jó elveszni valakinek az ölelésében, nem szólni semmit, és ha kell, sírni.

Én állok az ágyon, színes zokni, kék farmer, varázsgombás póló, lila sál. A kezemben yoyo, épp azzal szenvedek, próbálom kideríteni, hogy tetszik-e. Felváltva kapcsolunk zenét. Benyomom a Fényérzékenyt, ugrálok az ágyon, mosolygok, mormolom a szöveget magam elé, élvezem a zenét. Rámnéz, és azt mondja: ezt nem is gondoltam volna rólad. Aztán kimegy a konyhába mosogatni, én meg szenvedek tovább az ágyon állva. Kidobni, és felhúzni. Dinamikusan. Aztán himbálni előre-hátra. És amikor már sikítva kiabálok, hogy ez mennyire király dolog, bejön, elveszi, és mutat pár trükköt.

Hétfőn veszünk yoyot nekem is :)

Szeretek készülődni. Mindig előre kitalálom mikor állok neki összeszedni magam, de a vége mindig kapkodás lesz, de így legalább nincs ideje filózni az embernek, hogy mit vegyen fel. Aztán irány az éjszaka. Busz, villamos. Kocsma, sörök, jó esetben Becherovka, rossz esetben "pálinka". Aztán a hazaút, az egyik legjobb része minden estének, az elcseszetteknek meg főleg. Általában a Móriczig jövök tömegközlekedéssel, onnan sétálok 20 percet. Először átgondolom az estét, levonom a levonnivalókat. Aztán a séta, amit megfűszerez az ital és a hangulat. Tegnap olyan furcsa volt a környék, de rájöttem, hogy régen jöttem erre haza, múltkor másik úton jöttem, felfedeztem azt is. Ilyenkor jönnek elő az élet apró örömei: amikor tudom, hogy sokat ittam, nem tudok egyenesen menni, de felismerem, hogy egy Fraxinus mellett mentem el. Tegnap ugyan ilyen örömöt okozott az orgonabokrok illata, és egy kifejtett repce a sávelválasztó Yuccák között. Egy repce! Majdnem odamentem megölelgetni. Aztán itthon a portás bácsi, aki mindig nagyon kedvesen köszön szép éjszakát, akár mennyire hajnalban érek haza, vagy akár milyen szarul nézek ki. És az út végén az ágyam, ahova sírva vagy épp nevetve be lehet dőlni, elbújni a paplan alatt, magamhoz ölelni Szamart, és bírni benne, hogy még van 10 óra reggelig. 

Mi lesz velem nyáron a pesti éjszakák nélkül?

Mindig a fekete-szürke-fehér hármasra esküdtem. Könnyű őket párosítani, letisztultak, egyszerűek. Ha ebbe a "szürkeségbe" színt akartam vinni, a kéket választottam. 

Ez decemberben megváltozott. Minden előzetes jel nélkül nyitottam a lilás-mályvás színekre, hóbortosabb pillanataimban még a pinkre is igent mondok. Körbenézek a szobában: lila gyertya, lila kendő, fehér-pink csíkos paplan, halványpiros virágos párnahuzatok, lila körömlakkok színskálája, több lilás bugyim szárad, mint fekete. A lila lett az új fekete.

A lila a kiéhezett nők színe. Állítólag. Nekem a tavaszé, és az újrakezdésé.