Dobókocka

Ma belebotlottam az alábbi vers egy részletébe.

Hogy rettenetes, elhiszem,

de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

vagy a törvény mit követelnek;

bent maga ura, aki rab

volt odakint,

én nem tudok örülni, csak

a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku: nékem

más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a

sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

s fáradt vagyok;

kívánlak így is, meglehet,

de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

elcsitítthass, már nem tudok mást:

mutasd meg a teljes alázat

és áldozat

örömét, és hogy a világnak

kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

külön, neked,

míg magadra gondolni mersz,

míg sajnálod az életed,

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

halott és akarattalan:

addig nem vagy a többieknél

se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél,

addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

még jó lehet;

törvényen kívül, mint az állat,

olyan légy, hogy szeresselek .

Mint lámpa, ha lecsavarom,

ne élj, mikor nem akarom;

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

börtönt ne lásd;

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.

 Eszembe jutott, hogy Szabó Lőrinc volt az első, akinek céltudatosan vettem meg az összes verseit, nem csak úgy találomra választottam ki az antikváriumban. Aztán eszembe jutott egy fiú, egy pad, vele szemben egy öreg fával. Aztán az, hogy ebben a lakásban nem félek, tudok nyugodtan a sötétben ülni a géppel az ölemben. És I.Á. ... azt hiszem, végre rá fogok írni, már vaciláltam ezen egy fél évet, többet nem fogok. És a múlt, amin nem tudok túllépni, de együtt élni vele már megtanultam. 

Soha nem gondoltam volna, hogy ez eddig fog tartani, ahogy mások sem. Azt mondtad, túl komoly vagyok. Összeköltöztünk, és legalább egyszer egy nap röhögünk az én gyerekességemen. Mindig. Még akkor is, ha arról van szó, hogy folytassuk-e közösen tovább. És az is fontos volt, hogy szeressek enni. Hát, itt még van min dolgozni, de köszönettel tartozok azért, hogy főzöl rám, és imádom a kajáidat. Sajnálom, hogy válogatós vagyok, és hogy ennire nem bírom a csípős kajákat. A távol-keleti konyháértpedig külön köszönet jár. 

Egyszerűen csak szeretek Veled lenni. Fontos, hogy tudjam, ott vagy, és akármi történjen, akkor is ott leszel. Most kábé annyira vágyom az ölelésedre, mint azon a teliholdas, mentőfelburulós estén. És nagyjából azóta szeretlek. És már várom, hogy újra együtt legyünk. Hogy ketten összeköltözzünk. Hogy megünnepeljük magunkat.  

Gerinc. Probléma. Fájdalom.

Rá tudnék üvölteni arra, aki ezek közül kettőt egy mondatban használ. És sírni, ha kimondom, vagy csak rágondolok. 

És ez soha nem fog megváltozni, mindig így marad. Vagy rosszabb lesz.

Kiscsillag koncert Sz.B.-vel. Forrócsoki L.Z.-vel. Vásárlás anyuval. Városbajárlásás S.-sel. Sütisütés. Karácsonyozás. Kuszkusz-csinálás. Dögunalom anyám szüleinél. B.éknél alvás. Étkészlet vásárlás. Sör, Kaukázus, Vad fruttik B.-vel. Masszázs. Ebéd Bozsokon. Újabb vásárlás anyuval. Fürdőzés B.-ékkel Celldömöldön, aztán ebéd. Szilveszter Gotthárdon.

És most a pakolás. Másfél hét alatt sikerült kipakolnom a böröndből, így most vissza kellene pakolni bele. Sok cucc, kicsi helyre bezsúfolva. Utálok pakolni. Megyek én bárhova, de ne kelljen cuccot vinni, ne kelljen pakolni. 

És két hét múlva újabb kis pakolás, irány haza, pihenni. Aztán újabb két hét, és nagy pakolás, költözés. Táskák, dobozok. Rohadt csomagolás.

Mikor alakul át a jelen múlttá, és a jövő jelenné? A mellettem álló, akinek az inge rajtam van, mikor lett az első barátomból a haverommá? Mióta nem zavar, hogy kedves velem, hogy azt mondja, csinos vagyok? Mióta akarok vele menni koncertre? És hogyan fél be egy terembe az egész mögöttem totyogó 4 év? Hazafelé együtt elmélkedtünk arról, mit az emberrel ha a "nagy szerelemmel" szakít. A sajátunkról egy szó sem esett. Már nincsen mi. Mielőtt kimet Afrikába megbeszéltük. Én én voltam, ő ő. Két kis hülye. Kellett, hogy tudjam, neki még kellek. Akkor is, amikor magamnak nem kellettem. Most már csak azt tudom neki kívánni, hogy felejtse el Szarvast, és jövőre menjen Pécsre. Muszáj oda mennie. 

... ajándékba, és szökj meg velem. Fussunk kézen fogva. Sírjunk, hogy mit hagyunk magunk mögött. Nevessünk, hogy végre megtettük.

Szöktess meg a magánytól (és ettől)!

Az egész család ezt hajtogatja: az élet megy tovább. Tudjuk, hogy nekünk nem szabad megállnunk, és azt is, hogy akár hogy is kűzdünk ellene, a mi életünk meg fog változni. Mert már nem mondhatom azt, hogy átmegyek a papáékoz. Már csak a papához tudok átmenni. Maga a tudat már nem fáj, felfogtam, megértettem. A búcsúztatón, amikor belenéztem a koporsóba, és ott feküdt, nyudodtan, majdnem kiborultam. De S. előbb kiborult, így megfogtuk egymás kezét, és kimentünk sétálni, megnéztük a családi sírt. A beszéd közben először a rokonokat, majd a vadidegeneket néztem végig. Feri bácsi sírt, pedig legalább 19 éve nem álltak szóba egymással a mamával, hiába voltak testvérek. Aranka néni sírt, elvégre több mint 30 éve barátnők voltak. És mint utólag kiderült kiszúrtam anyám anyját, mondván ki az a barom, aki temetésre barna bunában jön. Aztán elkezdtem mosolyogni. Szerencsés vagyok. 19 éves koromig mind a 4 nagyszülőm élt, és ez keveseknek adatik meg. Másnap kitakarítottam a papánál. Így a ház már nem az a hely, ahol a mama tart rendet, hanem ahol a papa és én. Közben a papa mesélt róla, és az utolsó egy évéről. Hogy fájdalmai voltak. Nekünk ezt soha nem mondta, mutatta. nekünk mindig jókedvű volt. Amíg ott voltam, papa mesélt róla. Régi és nem is olyan régi dolgokat. És együtt msoslyogtunk azon, hogy végig makacs volt. Persze a családi bajhék régi történeti valahogy mindig kimaradnak. Ahogy a konyhában pakolásztam, mindenhol a mamába botlottam. Az összes fiókban, a polcokon. Nehéz volt. Karácsony körül a könyves polcot poroljuk le, és a ruhásszekrényeket nézzük át. A mama könyvei mennek felülre, a szekrényekben pedig összepakolunk úgy, hogy a papa mindent gyorsan megtaláljon. Neki a legnehezebb az egész. Otthon kellene lennem, és vele lenni. Segíteni neki, hogy tudjon valamit kezdeni a napjaival. De erre nincs idő. 

(vigasztalj színes gombokkal)

A koszorúban 46 szál vörös rózsa volt. Nem számoltam meg. Látszatra csak sok volt. 

A 46 rózsa, ami ma a sírra került, azt a 46 együtt töltött évet jelképezte, amit ma töltöttek volna együtt be.  

9 nappal a 46-odik házassági évfordulójuk előtt halt meg.

Szeretném megköszönni, hogy majdnem 3 hónap kűzdés ellenére is sikerült a kávéfőzőnk aljára a kis élőlényeket megtepíteni. Bár én ezt egyáltalán nem akartam, ezért mindig szétszedtem, amikor vizesen lett elrakva, de hála kedvességeteknek és jószándékúságotoknak, a kis védtelen élőlények ma már békében élnek a mi kávéfőzőnk alján, és kellemes szagokkal jelzik, hogy remekül érzik magukat, köszönik jól vannak.

még mindig meg tudok lepődni.