Dobókocka

Mindig elképzeljük a jövőnket. Este eltervezzük a másnapunkat, előre tervezünk, programokat tervezünk. Soha nem akartam kollégiuba menni, ezzel anyuék egészen addig egyetértettek, amíg el nem jött jelentkezés éve. Persze elég rövid idő kell ahhoz, hogy bárki rájöjjön, hogy elég nagy a térigényem, hogy rendetlen vagyok, és elég gyakran kiálhatatlan, és néha elég hülye dolgokhoz tudok ragaszkodni. No meg szükségem van valakire, aki főz rám, nehogy éhen haljak. Kell, hogy ha utlálok mindent és mindenkit, félre tudjak vonulni, gagyi filmeket nézni, esetleg hangosan zenét hallgatni. Ha levegőre van szükségem, ki tudjam tárni az ablakot, vagy ki tudjak ülni a tetőre. Ha szarul vagyok, be tudjak ülni egy kád vízbe, vagy beguggaszthassak a zuhany alá. Egy tükör csappal, ahol utálni tudom magam. Ezekre szükségem van, mindig is volt. De azt soha nem gondoltam volna, hogy ennyire önállónak kell lennem alig 20 évesen. Mosás, mosogatás, takarítás, vasalás. Ezeket soha nem akartam. Csak szétpakolni szeretek, és havonta egyszer rendrakás címén elővenni minden régi göncöt. Alkalmazkodni, teljesíteni kell, ha valaki számít ránk. Néha vágyom arra, hogy legyen senkim. Akkor talán minden más lenne. Néha jobb lenne spontánabbnak lenni. 2 embernek egyszerre tervezni, nem nagy élmény. Lehet, hogy csak kevésbé kellene függeni. Bár a saját korlátaim akkor is megmaradnának. A szépen lassan gyűlő dolgok, amiket nem tudok megcsinálni, talán soha többé. Lehet, hogy bíznom kellene a tornában. Mert a jobb karomat már soha nem fogom tudni a fejem fölé emelni, és a jobb vállam mindig alacsonyabban lesz, mint a bal. 

Sarokba szorítanak a saját korlátaim.